Március 15. Erzsébeti egység

Március 15. Erzsébeti egység

    • 🇭🇺 2024. MÁRCIUS 15. 🇭🇺
    •  
    Az Erzsébet úti egység harmadikos évfolyamának 88 tanulója az ünnephez méltó műsorral emlékezett meg  Március 15-éről. Az ünnepély versei és narrációi mozgással, dallal, tánccal voltak átszőve. Diákjaink hatalmas tapsot kapva, meghatódva álltak a műsor végén, miközben az egyik elsős kisgyerek hangosan megjegyezte: „Hű! Ez de jó volt!” 
    Mi tanító nénik pedig nagyon büszkék voltunk és vagyunk azóta is rájuk!

Eseménynaptár

Csengetési rend

Iskolába hívogató

Iskolába hívogató

Tisztelt Szülők!

Hamarosan itt a beiratkozás ideje (2024. április 18-19.), kérjük tekintsék meg iskolánk bemutatkozó kisfilmjét.

Eseménynaptár

Csengetési rend

Március 15.

Március 15.

    • 🇭🇺 2024. MÁRCIUS 15. 🇭🇺

    Iskolánk 5.c és 7.c osztályából 14 diák készült lelkesen EMLÉKEZZÜNK! címmel, műsorral az iskolai, illetve a városi ünnepségre.

    Ügyesen, méltóságteljesen, a történelmi esemény szellemétől átitatva adták elő műsorukat.

    Büszkék vagyunk rájuk!

 

A városi ünnepségen készült képeket Percze Zoltán készítette.

Eseménynaptár

Csengetési rend

Sakkverseny

Sakkverseny

Idén február 23-án szervezték meg a már hagyományos Rákóczi Területi Sakkversenyt, melyen az iskolánkat képviselő tanulók ragyogóan szerepeltek. A versenyen 7 játszmában mérték össze tudásukat a sporttársakkal.
A korcsoportjukban legjobb eredményt elérő tanulók a sakkverseny bírájától vehették át oklevelüket és érmüket.
Eredményeink:
II. korcsoport 3. helyezett : Budai Zente Szabolcs 4.b
III. korcsoport 1. helyezett: Turbók Balázs 6.a
IV. korcsoport megosztott 2. helyezett: Novák Levente 7.b
 
Iskolánk Erzsébet úti egységét képviselő tanulói is ügyesen szerepeltek.
I. korcsoportban 2. helyezett lett: Pataki Hunor

Eseménynaptár

Csengetési rend

Richter TETT mesepályázat – Mona Boglárka 8.a

Richter TETT mesepályázat – Mona Boglárka 8.a

Richter TETT mesepályázat – Mona Boglárka 8.a
 
 
A Richter Gedeon Nyrt. által életre hívott TETT mesés történetek pályázat a Természettudományos Oktatásért Szabó Szabolcs Emlékére Közhasznú Alapítvány szakmai együttműködésével, valamint Döbrentey Ildikó és Levente Péter fővédnökségével és az Oktatási Hivatal eszmei támogatásával megrendezésre került pályázatra küldtem be a mesémet. Én a pályázatról akkor hallottam, mikor a Szabó Szabolcs alapítvány jóvoltából az iskolában bemutatott kémia előadás végén, az előadó mindenkit buzdított a nevezésre. A munkám eredményeként március 12-én átvehettem az oklevelemet a kimagasló pályaművemért, melyet a mese- és történetíró pályázat 16 tagú zsűrije, a legjobbnak ítélt műveket tartalmazó könyvbe választott. A pályázatra Magyarország minden tájáról, de még Romániából, Szerbiából és Szlovákiából is érkeztek be pályaművek, összesen 618 mű melyből 76 kerül kiadásra a TETT könyvbe. Köszönöm a támogatását Pap Éva tanárnőnek, aki segített tökéletesíteni a mesémet.
Monocita Viktória naplója
Tegnap találtam egy kis könyvet a véráramban keringve. Az elejére nagybetűkkel ez volt írva: Monocita Viktória naplója.
Szóval ez a kisfüzet egy napló – gondoltam -, de minek ezen töprengeni! Inkább lapoztam, és elkezdtem olvasni, hogy teljesen belefeledkezhessem Viktória történetébe.
Kedves Naplóm!
Én Monocita Viktória vagyok, egy egészséges, jól megtermett monocita fajtájú fehérvérsejt. A történetemet a születésemtől fogom kezdeni. A fehérvérsejtek képződése nagyon különleges, nem olyan, mint az embereké. Én tulajdonképpen úgy lettem, hogy élt a nagymamám, ő vérképző őssejt volt, aztán a nagymamám miután szép kort megélt tudta, hogy létre kell hoznia gyermekét, az én anyámat, ezért limforid őssejté alakult. Az én édesanyámból lettem én. Így
„születtem” meg a csontvelőben.
Létrejöttem után elkezdtem életem első szakaszát a proliferációs szakaszt, de mi csak óvodának hívtuk. Ekkor sok társammal egy kupacba raktak minket és így vidáman játszhattunk, mint a kisgyerekek. Az igazat megvallva ez volt a kedvencem egész életemben a felhőtlen gyermekkor.
Sajnos ez a kor mindössze 3 napig tartott. Megkaptuk az engedélyt a következő szakaszba lépésre. Mindannyiunkat egy végtelennek tűnő sorba állítottak, és elkezdtek felszámozni minket. Ebben az életkorban még a nevem csak ennyi volt: 289. A számozás után a következő szintre engedtek mindenkit. A hosszú sorban állás miatt nagyon elfáradtam, ezért hosszas üldögélés után belealudtam elmélkedésembe. Arra nem emlékszem, történt-e velem valami este, mert mire felébredtem teljesen új sejtnek éreztem magam. Tudtam, hogy a fajtám monocita, és már felismertem saját emésztőenzimjeimet is a sejtplazmámban. Csak mikor felálltam és a tükörbe néztem ért a nagy meglepetés! Míg tegnap csak egy kicsiny fehér vattakorong voltam addig, mára már egy nagy amőbaszerű sejt lettem. Ezen történések után is sajnos csak képek maradtak meg. Több ezer lépés zaja, három sor és három ajtó… Ennyit tudok csak felidézni.
Új nap virradt, egy új életkor napja, ez az életkor pedig a differenciálódás szakasza volt, vagy ahogy én nevezném, a kiképzőtábor. Ebben a két napban tulajdonképpen egy katonaiskola diákjai lettünk, sűrű beosztással. Az első nap dupla vírustannal kezdtünk. A legjobb vírus pedagógus tanított kerek e szervezetben. Limfocita bácsi volt a kedvenc tanárom. A vírustanórán a második sorban ültem, nagyon érdekeltek a vírusok, ezért most is igyekszem mind a két órát pontosan felidézni.
„A vírusok nem élőlények – kezdte Limfocita bácsi -, de ha találkozol velük, akkor ezt a tényt megkérdőjelezheted magadban. Megszólalásig hasonlítanak egy élőlényre. A vírusokat egy kicsi szúrós gömbnek tudnám elképzelni, mert a felépítésük nagyon egyszerű mindössze egy fehérjeburokkal körbevett örökítőanyag. Ez a lény jelentéktelennek tűnik, de annál veszélyesebb gazdánk és a saját társaink egészségére nézve. A vírus egyszerűen besodródik a szervezetbe, és elkezdi legyártatni önmagát, szép lassan felemészteni raktárinkat, erőforrásainkat. A mi feladatunk létfontosságú, mi felelünk az…” A mondat közepén megszólalt a második óra végét jelző csengő.
A szünet kellemesen telt, csak egy kérdés nem hagyott nyugodni, hogy micsoda a mi feladatunk. Nem volt sok időm a tanakodásra, mert már mennem is kellett hematológiára. Hematológián a vér összetételét, vagyis a saját életterünket tanulmányoztuk. Ezen az órán megtudtam, hogy mi, a fehérvérsejtek és az összes vörösvérsejt, nem vagyunk annyian, mint a vérplazma. Nagyon elgondolkodtam, hogy ha majd kijutunk a vérbe, akkor már nem ugyanaz lesz, mint itt az osztályban, ahol mind ugyanolyanok vagyunk. A véráramban szinte egyedül fogom érezni magam, ahogy keringek, több millió vörösvérsejt, több ezer vérlemezke és sok- sok vérplazmával együtt. Ezt végiggondolva elfogott a magány érzése. Nem volt sok időm szomorkodni, mert már hívott a csengő a negyedik órára. Ez az óra ismét vírustan volt.
A tanár úr folytatta félbe hagyott monológját:
-A mi feladatunk a vírusok hatástalanítása, megölése. A monocitákat a vér memóriájának is szokták nevezni, mert minden káros kórokozó ellen felvesszük a harcot!
Az elhangzottak után elindult a fantáziám, és egész órán azon voltam, hogy elképzeljem, hogy fogok majd harcolni a gonosz tűhegyes fogú vírusok ellen. Csak az óra utolsó mondatait hallottam:
-Minden monocita szerencsés, aki részt vehet egy sikeres pusztító hadjáratban. A következő óra gyakorlati vírustan lesz, ne felejtsetek a stadionba menni!
A gyakorlati óra káprázatos volt. Megtanultuk, hogyan kebelezzük be a kórokozókat, az elméletben pedig én voltam a legjobb. A tanító, amikor kérdezte, hogy milyen immunválasz részei vagyunk, akkor csak én jelentkeztem és mikor felszólított magabiztosan mondtam, hogy a monociták a sejtes immunválasz fontos részei. A tanárok meg voltak elégedve velem.
A következő napunk se telt másként az iskolában, tanultunk és gyakoroltunk életünk legnemesebb cselekedetére. Az utolsó nap pedig letettük a vizsgát. A vizsgánál egy sorban álltunk és egyszerre kellett mondanunk 6-8 ezer fehérvérsejttel a választ, ha valaki elcsúszott a válasszal, az megbukott. Borzasztóan rettegtem, nehogy elrontsam, mert egy hős vérsejtnek hibátlannak kell lennie. Szerencsére feleslegesen izgultam. A vizsgán elsöprő sikert arattam.
Új nap virradt, elkezdhettük életünk utolsó szakaszát a cirkulating, keringési szakaszt. Kora reggel ébresztettek minket, hogy időben elkezdhessünk keringeni a vérben. A véráram minden képzeletemet felülmúlta. Csodás volt, annyi társam és egyéb élettelen anyagok közt, utazni körbe-körbe a szervezetben. Érdekes volt, hogy milyen sokan voltunk, mégsem éreztem zsúfoltnak a teret. Leírhatatlan érzés a vérben keringeni. Egy napot töltethettem így gondtalanul, ez idő alatt sokat beszélgettem társaimmal. Nagyon érdekes tényekről tárgyaltunk, ekkor jött az ötlet a nevünk változtatására is. Az én nevem ekkortól lett Monocita Viktória. Azért ezt a nevet választottam, mert a származásomat fontosnak találtam, és nagyon megihlettet engem Viktória, a győzelem római istennője. Szeretnék az ő nyomdokaiba lépni!
Egész éjszaka csak keringtünk, reggelig semmi sem zavarta meg nyugalmi állapotunkat. Felébredve fura érzésem támadt, olyan volt, mintha elfelejtettem volna egy fontos üzenetet. Időbe telt mire ráébredtem arra, hogy ez a tanórán tanult titkos vészjelzés. Amint átgondoltam a teendőket, azonnal elkezdtem eszeveszetten rohanni a vírusok támadási helye felé. Miközben mindenfélét kerülgettem a vérben, úgy éreztem a sejtmagom mindjárt kiugrik a helyéről. Odaértem a fertőzés helyszínére, ahol rengetegen voltunk, rajtam kívül körülbelül még 80 monocita vonult a helyszínre és még számos más fehérvérsejt. A harc heve teljesen magával
ragadott. Minden erőmmel harcoltam a hatalmas túlerővel szemben. Esteledett már, amikor épp két vírussal hadakoztam, de ekkor egy hatalmas döfés ért hátulról, amitől felsikoltottam, majd ájultan estem össze.
Amikor magamhoz tértem, egyablakos kis szobában találtam magam. Nem éreztem fizikai fájdalmat, de lelkit annál inkább, ahogy ott feküdtem, magatehetetlenül. Egy vágyam volt, hogy kimehessek segíteni, de erre már képtelen voltam. Nem tudtam, mit tegyek. Éreztem, hogy én már nem tudok innen megmozdulni soha többé. De mindennél jobban akartam segíteni! Úgy éreztem minden erőm elhagy, s ekkor jöttem rá, mit kell tennem. Ráébredtem arra, hogy az én életemnek véget kell érnie…, hogy elkezdődhessen a gyermekemé, és ő segíthessen a csatában, győztes makrofágként ő gyorsíthassa a sebek gyógyulását. Ezt végiggondolva már biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen helyes út.
Lemondok életemről, hogy elkezdődhessen egy új élet, az én gyermekem élete, és ezt örömmel fogom megtenni….
Ez egy nagyon tanulságos és megható történet az életértelméről és az önfeláldozásról. Kicsit szomorú, de nem bánatot hagy maga után, hanem elégedettséget, nem örömöt, hanem megnyugvást. Úgy gondolom, ennél nemesebb élete nem lehetett volna Monocita Viktóriának.
Remélem én is ilyen teljes életet fogok élni vörösvérsejtként.
 
Mona Boglárka _ Monocita Viktória naplója (1)

Eseménynaptár

Csengetési rend