Weöres Sándor (1913 – 1989)
Már 14 éves korában vidéki lapokban megjelentek versei, 19 éves fővel már országszerte tudomásul vették a vájt fülű olvasók, hogy bravúrosan verselő, egészen sajátos hangú költő. Ez 1932-ben történt.
A Vas megyei Csönge nevű faluból – ahol apja jegyző volt – postán beküldött egy bizarr képekkel, kitűnő rímekkel, meglepő gondolattársításokkal fülbecsengő költeményt a fiatal írókat, költőket maga köré csoportosító „Névtelen Jegyző” nevű budapesti folyóirathoz, amely azonnal közölte. Felfigyelt rá Babits Mihály is. Ennek a bemutatkozó kis műnek „A macska” volt a címe, a hízelgő állat monológja: gazdája áhítatos hangú dicsérete. Refrénként visszatérő sora: „Kilenc mély bók a nevének” irodalmi körökben tréfás köszönési fordulat lett.
Még ugyanebben az évben otthonra talált a Nyugat hasábjain is, és az azonnal befogadott költő – fel-feljárva a fővárosba hamarosan kedvelt barát lett a legkülönbözőbb irodalmi körökben.
Alacsony termetével, különös, kicsit éneklős hanghordozásával, szerényen mosolygó arcával, váratlan ötleteivel és már fiatalon is meglepően nagy és széles körű műveltségével együtt egész lényében volt valami nagyon kedves mesealakszerűség. Pedig kultúrája feltornyosulásának még csak az elején tartott. Ez a szellemi önépítés 76 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlanul folytatódott.
Csak 20 éves korában kezdte az egyetemi éveket, ahol egymás után, olykor egymás mellett volt jogász, földrajz-történelem szakos tanárjelölt, filozófia-esztétikahallgató. Közben nemcsak tanult, de meg is tanulta a különféle nyelveket: a modernek és klasszikusok mellett például középfelnémetet, hogy eredetiben értse a Nibelungenliedet, vagy amikor később óindfai szövegeket fordított, beletanult a szanszkritba is.
Amikor doktori disszertációja, „A vers születése” 1939-ben megjelent, nem egy olvasója úgy érezte, hogy valami új kezdődik a hazai irodalomesztétikában. Ekkor már három verseskötet volt mögötte.
Civil életében könyvtáros lett, előbb Pécsett, ahol az egyetemi éveket töltötte, és ahol a „Sorsunk” cím ű folyóiratnak egyik szerkesztője is volt, majd Székesfehérvárott, végül Budapesten az Akadémiai Könyvtárban. Ettől kezdve végleg budapesti lakos volt. Itt hamarosan meg is nősült. Felesége, Károlyi Amy, a költőasszony életének kiegészítő társa, munkatársa, alapvetően rendetlen életmódjának üdvös rendben tartója volt és maradt mindvégig. (Nem egy kisgyermekeknek szóló könyvüket együtt hozták létre.)
A történelem adta zűrzavaros világban pedig ugyanazzal a szívóssággal építette sokhangú életművét, amellyel szakadatlanul bővítette ismereteit.
Az ötvenes évek elején az eszmei dogmatizmust és a művészeti sematizmust elváró kultúrpolitika sehogyan se tudta elviselni alkati politikamentességét. 1951-től állása sem lehetett, verse sem jelenhetett meg. Rákényszerült a műfordítások tömegmunkájára. Itt azonban nélkülözhetetlen lett rendkívüli nyelvtudásával, munkabírásával és azzal a magas igénnyel, hogy a kényszerű teendőket is a legmagasabb színvonalon végezze. Az irodalom akkori illetékesei pedig azzal az indokkal tartották távol 1950 és 1956 között az irodalomtól, hogy „formalista”.
Sok írót felháborított Weöres kirekesztése, az indoklás is, de aki ellene szólt, süket fülekhez szólt. Annyi tény, hogy 1950 és 1956 között Weöres-vers nem jelenhetett meg. Ezután következett a közben írt költemények nagy gyűjteménye, „A hallgatás tornya”.
Ettől kezdve pedig a költőnek rendíthetetlen helye volt élő irodalmunk első sorában.
