Egy diák tollából – Grnák Georgina 8.c
Weöres Sándor Általános Iskola és AMI
Magyar/45 + Matek/45 = Stressz3
Hetedikben, amikor éppen a négy új tantárgy által adott eddig ismeretlen információkkal küzdesz, a füledbe jut valami. Sokak szerint az, amin az életünk múlik. Mások szerint csak egy következő dolog, amivel a gyerekeket zargathatják.
A központi írásbeli felvételi.
Második félévtől előkészítő órát is indítanak, hogy jól sikerüljön a megírása. Minden héten kétszer, a hetedik órában. A hetedik órában, amikor már túl vagy két dolgozaton és csendben korog a hasad; vagy sietve belapátoltad a menzát a társaiddal együtt, hogy időben odaérjetek. Örülsz, hiszen azt sugallják, ekkor már majdnem biztos a sikeres feladatlap kitöltés. Eljön a nyári szünet. Magabiztosan időkorlát nélkül megoldasz egy matekot, és egész jól sikerül. Nem félsz, hiszen a jegyeid eddig is nagyon jók voltak, tehát tudnod kell mindent, amit kérdezhetnek. Aztán a szünet vége felé elhatározod magad-javarészt szülői traktálás hatására-,hogy időre írsz meg egyet. 27 pont a matek, úgy, hogy az utolsó három feladatra vagy nem volt időd, vagy kikerekedett szemekkel próbáltál bármit is megérteni belőle. A magyar valamivel jobb, de a fogalmazásod nem tudod mennyit ér, de reménykedsz, hogy maximális pontot, ezért 10 pontot adsz hozzá a többi ponthoz végül. Ekkor rádöbbensz, hogy ez a heti két alkalom nem volt elég arra, hogy átlag 35 pontot írj. Mikor hazaérsz, mindennap elő kell vegyél egy feladatot, vagy feladattípust, megérteni és megcsinálni;hogy aztán, ha majd élesben jönne elő, első elolvasás után tudd, hogy miként kezdj neki. Mert a 45 perc alatt 10 feladatot csak így lehet megoldani. A dolgozatokról sem feledkezhetsz meg, hiszen a félévi jegyed szintén kell a továbbtanuláshoz. Mire ennek a kettő dolognak az áttanulmányozásával végzel, mehetsz vacsorázni, fürdeni és aludni. Hétvégén pedig két órád szintén azzal telik el, hogy egy egész feladatlapot kitöltesz, és megnézed mennyit fejlődtél.
Keveset.
Eluralkodik rajtad a félelem és észre sem veszed, hogy a pontjaid azért alacsonyak, mert egy falat építettél magad elé, ami pánikból, óckodásból, fáradtságból és stresszből épült fel.
Éppen ezért, még több példát oldasz meg és ellenőrzöl le újra. Arra eszmélsz fel, hogy már hónapok óta nem olvastál, nem játszottál egy kicsit sem a barátaiddal, semmilyen formában, nemhogy elmentetek volna Budapestre csavarogni egy kicsit. Ráadásul, ha meglátsz egy szöveget, már reflexből hangosan elemezni kezded, mind mondattanilag és szófajtanilag a szavakat.
Aztán egyszer csak áttörik a gát: Negyven felett mind a két pontszám! Persze ezt megelőzte egy előzetes motivációs beszéd magad részéről és a tudat, hogy végül is inkább most rontsam el, és javítsak rajta utólag, mint 20-án.
Viszont ez nem elég: Mi van hacsak szerencsém volt?- kérdezed magadtól. Hiszen az utána kitöltött lapod már nem is lett olyan nagyon jó. Az idő egyre szorít, így már a felvételi előtti napokban sportolni sem mész el, mert: „Minden percet ki kell használni”. Az osztálytársaddal fogadást köttök, hogy minél több szólást és közmondást használjatok a napokban, nehogy ezen múljon az egész. A nyelvtan óráról hazahozott toldaléktáblázatot bújod minden szabad percedben, hátha valami még rögzülni tud. Mások pedig még az utolsó magánóráikra vonszolják el magukat. Ilyenkor kerül felszínre, te igenis izgultál végig, csak könnyebb volt a nyugodtság látszatát fenntartani, mint az arcodra kirajzolódni hagyni az időről időre felmerülő idegesség faktorokat.
Persze van a diákok másik csoportja is, akik nem vesznek részt az előkészítő órákon, vagy azért, mert a szüleik nem érzik ezt a pár alkalom gyakorlást ”világmegváltó” segítségnek -holott mások még sok pénzt is fizetnek a felkészítő órákért-, vagy mert a tanárok is úgy vélik,ők nem tudnák tartani a lépést a többiekkel. Ezért magukat gyengébb képességűeknek elkönyvelve nem is pazarolják az időt plusz gyakorlásra sem. Az ő arcukra, mikor ezt az eseményt említik, nyűgösség ül ki, hiszen próbálták elfelejtve tartani a hamarosan eljövő magyar és matematika ”megmérettetést”. Az utolsó héten pedig vagy túlzottan nyugodtnak és nemtörődömnek mutatkoznak, vagy rajtuk is, mint mindenki máson, eluralkodik a rettegés.
Aztán eljön a nagy nap. Már tudod mit fogsz enni az esemény után, mert már két héttel előtte lebeszélted a szüleiddel, hogy ilyenkor a legtöbb, amit tehetnek érted a szurkolás mellett, az a kedvenc ételed főzése ebédre. Bemész az iskolába és sok ismerős arccal együtt izgultok. Megtalálod a termet, amibe beosztottak, és a kezdés előtt 5 perccel már helyet foglalsz az egyik padban. Próbálsz lassan, nagy levegőket venni és vigaszt keresni a többi ijedt tekintetben. Egész van. Megszólal a csengő és te már fel is lapozod a feladatlapot.
Ez még csak a magyar, elég jól megy.
Valamit átugrassz, valamit kitöltesz. Összességében elégedett vagy a fogalmazásoddal is és magadhoz képest úgy gondolod, hoztad azt az eredményt, amit eddig is az otthoni gyakorlások alkalmával. Aztán következik a 15 perces szünet. Valahányan kétségbeesetten kérdezgetik a többieket a megoldások felől. Páran pedig örülnek azon a megoldáson, amit hárman ugyan úgy írtak le, viszont te megvagy győződve arról, hogy a tiéd a helyes, de inkább nem akarod elrontani a kedvüket vele. Olyan mintha egy perc se lenne, már megint ott ülsz a padban egy csoki, mosdó, és ivás megejtése után.
Matematika.
Az első feladatban rögtön olyat kérdeztek, amit lehetséges, hogy nem minden iskolában tanítottak meg. A módusz. Ezért már ilyenkor sokan bepánikolhattak, annak ellenére, hogy csak egy pontról beszélünk. Az utána következő feladatok pedig eléggé időigényesek. Ha valaki megcsinálta az egyik hosszabbat, nem jutott ideje a másikra. Érzed, hogy az idő lejárni készül és a felügyelő tanár is megszólal:
15 perc, még érzed a reményt,
10 perc, már szorít az idő,
7 perc, most kellenének a mentő gondolatok,
5 perc, maximum a feléig juthatsz már csak ennek,
2 perc, gyorsan még valahova valamit írj,
végül megszólal a csengő.
Vége.
Annyit izgultál, annyit készültél és most végre vége. Azt kívánod, bár még tíz perccel több időd lenne. Akkor nem nyomott volna össze a stressz és 3 levegő után talán még meg is tudtad volna oldani a feladatot.
Negatív bizsergéssel térsz haza és várod a javítási-értékelési útmutató feltöltését az ebédeddel a szádban, miközben több gondolat is kavarog benned.
Vajon megérte? Ennyire sokat készülni és fáradozni, hogy utána a pánik mindent megbénítson benned és olvasni se tudj rendesen? Vajon igazságos-e az a rendszer, ami a pillanatnyi tudásod alapján fog beosztani egy iskolába? Vajon miért írjuk a kompetenciát, ha utána, amikor kéne és lehetne, nem hasznosítják?
Megvan az útmutató.
Vagy:
-jobb lett, mint vártad és izgulsz, hogy kiadják a végleges pontjaidat;
-teljesen nem emlékszel az eredményre, de van egy körülbelüli pontszám a fejedben;
-nagyon elrontottad, elszámoltad, félreolvastad, de bízol még abban, hogy olyan pontokat kapsz, amik elegendőek lehetnek számodra.
És a szóbeli még csak most jön…
Már ha behívnak a kétszer 45 perc alatt megoldható, több oldalas feladatlapok alapján.
Stressz a köbön versbe szedve:
45 perc, tíz feladat, az nem elég!
Nem baj, hátravan még egy negyed év.
Ha harmadjára megoldom: 43 pont,
de ha ott elszámolom, az sokat ront.
Közeleg a sokat emlegetett nap,
Tolltartódba tollat ötöt rakj!
Nem kell izgulni, hát olyan ügyes vagy!
Tudom, de a stressz rajtam most túl nagy!
Ez a terem? Ebben leszek?
Egy csokit még gyorsan megeszek.
Kezdődik? Kezdődik!
Már mindenki a padban vesződik.
15 perc, mondja a tanár
Ide ez a válasz talán…
7 perc, mégis mi ez?
A jobbra ülő mégis mit színez?
5 perc: csak annyi?
Ezt a feladatot lehet inkább itt kéne hagyni…
2 perc, lapozz gyorsan!
Azt még át kéne olvasni alaposan!
Szól a csengő végre vége,
Mindenki szomorúan mereng az égre.
Lehetett volna ez jobb is,
Mi volt az a versláb: jambis?
Rohanok haza enni,
nehéz most nyugton lenni.
Várjuk az eredményt,
Látjuk még a reményt!